A gyerekkor realitásaira muszáj rádöbbenni ahhoz, hogy valóban felnőtté, egész emberré váljunk, és újra megtelhessen a szeretettankunk.
„Igaz, hogy anyám vert, de csak azért, hogy kordában tartson. Nem értem, mi köze ennek ahhoz, hogy tönkremegy a házasságom”—38 éves orvos mondja.
Akkor jött el, amikor felesége válni akart, mert elege lett a dühkitörésekből, hirtelen természetéből. Belefáradt az örökös kritizálásába. A férfi anyja ápolónő volt egy kórházban. Egyedül nevelte fiát. Olyan csodálattal beszélt anyjáról, hogy már-már hihető volt. De a keze beszédesebb volt nála. Idegesen összekulcsolta, majd elengedte kezeit. A kérdésemre, hogy mindig ilyen zsarnok volt az anyja, nemmel felelt, de a hangján érezhető volt egy finom változás. Kiderült, az anyja mindig a nagymamához vitte el fiát, nagyon keveset volt vele. Egész nyárra. Amikor együtt voltak, mindig kritizálta, keményen fegyelmezte fiát. Ehhez nem kellett sok, elég volt egy négyes osztályzat, vagy egy dacos szó, vállrándítás.
Kiderült indulatosságának oka: gyermekkora óta hordozta magában az elfojtott fortyogó vulkánt, ami csak arra várt, mikor törhet ki. Legtöbbször feleségére öntötte haragját. Felismerte, hogy benne él a megsebzett kisfiú, aki csak arra vár, hogy végre meggyógyítsa.
Ezt nagyon sokan nem ismerik fel életük során, nem derül ki, mi is az oka annak, hogy intelligens, tanult emberek létére nem tudják kezelni indulataikat.
A fenti történet sajnos, nem egyedi. Nagyon sok emberrel találkoztam már a gyakorlatom során, akiknek egytől egyig sérült az önértékelése, mert valamelyik szülő rendszeresen verte, kritizálta, azzal viccelt, hogy mennyire hülye, ronda, nem is kellett volna megszülnie. Megsemmisítő bűntudatot keltett benne, hogy szexuálisan bántalmazta, rettenetes terheket rakott a vállára, túl nagy felelősséggel terhelte gyermekként. Vagy éppenséggel túlzottan féltette.
Nagyon kevesen ismerik fel az összefüggést a problémáik, és a szüleik viselkedése között. Nehezen látják be, mennyire befolyásolja életüket a szüleikhez fűződő kapcsolatuk.
Meg kell tanulnunk, hogyan kezeljük haragunkat, de a tartós változáshoz, ami kiállja a stresszhelyzeteket, vissza kell térni a fájdalmas gyermekkori emlékekhez. Újra kell élni azokat, ezáltal kioldva a töltetét.
Szüleink mentális és érzelmi magvakat ültetnek el bennünk—magvakat, amelyek velünk együtt fejlődnek és növekednek. Egyes családokban ezek a szeretet, a tisztelet, a függetlenség magvai. Sok más családban azonban a félelemé, a kényszeré és bűntudaté.
Egy szülő sem tökéletes. Valamennyien követünk el hibákat a nevelés során. Teljesen normális dolog, hogy a szülő egyszer-egyszer rákiált gyermekére. Időnként minden szülő túlzottan korlátozóvá válik. A legtöbb pedig néha meg is veri gyermekét.
A legtöbb gyermek fel tudja dolgozni ezeket az alkalmankénti bajokat, ha egyébként sok szeretetet kap, és megértésben van része. Azonban azok a szülők, akik szinte mindig bántják gyermeküket, szavakkal, tettekkel, megnyomorítják a gyermeket. Ezek a szülők okozzák a mély sérüléseket a gyermekben. Ez a sérülés a gyermekkel együtt növekszik, fokozódik a fájdalom.
Legutóbbi hozzászólások