Nem szeret az anyukám

Nem szeret az anyukám!

Nem szeret az anyukám! Nagyon sok kliensemnél ez a kulcsprobléma, ebből nő ki minden más gondja.
Mit jelent az, hogy nem-szerető anya valaki? Természetesen, minden anya, aki világra hozta gyermekét, valamilyen szinten szereti őt. De vajon ez elég? Elég a gyermeknek?
Elég az, ha tiszta ruhát ad rád, ha megetet, amikor éhes vagy, kicseréli a pelust, amikor szükséges, segít a házi feladat megoldásában? Szerinted elég? Mert szerintem nem! Nem, nem és nem! Mit veszít ezzel a nem szerető anya? Mindent, ami a gyermekéhez szorosan köti. A gyermek bizalmát,  hitét, biztonságérzetét, majd később őszinteségét. “Nem szeret az anyukám!” – kiált fel egy középkorú férfi a közös munkánk során és keservesen sírni kezd.

Életünk startvonalánál

Amikor megszületünk, vagy amikor még csak megfoganunk, éreznünk kell, hogy édesanyánk (és természetesen édesapánk is!) úgy szeret minket, ahogy vagyunk. Azért szeret minket, mert vagyunk! Nem azért, mert kislány vagyok, vagy, mert kisfiú. Ez a feltétel nélküli szeretet és elfogadás első lépése. Amikor megszületünk, akkor fontos lenne, hogy abban a pillanatban odaadjanak édesanyánknak. És természetesen, éreznünk, és hallanunk is kell, hogy minket tart a világ legszebb kisbabájának (bárha még most gyűröttek vagyunk, kissé foltosak), és hogy mennyire örül annak, hogy végre a karjaiban tarthat minket, el kellene mondania nekünk, mennyire várt már erre a pillanatra! Mennyire várta már, hogy végre láthassa az ő kisfiát, avagy kislányát. Ez, azt hiszem, legtöbbször elmarad. Hiszen az anyukák többsége nem is tudja, mennyire fontosak ezek az első pillanatok, az első találkozás. Ez nagyon sok  mindent meghatároz, vagy legalábbis befolyásol. Amikor aztán elvisznek minket a csecsemőosztályra, akkor kétségbe esünk, mert nem voltunk felkészítve erre a szakításra. Nem értjük, mi történik, hol van az anyukánk. Csak kétségbe vagyunk esve, és azt gondoljuk, nem szeret minket anya, nem kellünk neki, hiszen most nincs itt, cserben hagyott. Ezt újszülöttként, sajnos, így, ilyen keményen éljük meg.

Végre hazamehetünk a kórházból

Néhány nappal a világra jöttünk után hazamegyünk. Első napok nagyon nehezek nekünk, kisbabaként. Sokat sírunk, nyugtalanok vagyunk, nem tudunk még eleget szopizni, vagy még nem elég a tejecske. Anyukánk nem tud mit kezdeni velünk. Mi meg csak sírunk és sírunk: „Anya, vegyél fel! Éreznem kell a tested melegét (amit kilenc hónapon keresztül éreztem és biztonságot adott), éreznem kell az illatodat, a szíves dobogását”! Ezekben az első időkben nagyon sok testi kontaktusra van szükségünk, hiszen kilenc hónapon keresztül egyek voltunk az anyukánkkal, nem váltunk el egy pillanatra sem. Ezt ahhoz tudnám hasonlítani, amikor valakit annyira szeretsz, hogy éjjel-nappal vele szeretnél lenni, és ő hirtelen eltűnik az életedből. Teljes kétségbeesés és bizonytalanság lesz úrrá rajtad. Pedig neked, felnőttként, már vannak ismereteid, tapasztalataid, nem vagy olyan kiszolgáltatott, magatehetetlen, mint egy pici gyermek. Ha nem vesznek eleget karjaikba, nem dajkálnak, nem ölelnek minket eleget, akkor ebből a baba azt a következtetést vonja le, nem elég jó, nem elég szerethető, mert ha az lenne, az anyukája gyakrabban szeretgetné őt. Tehát ő nem értékes, nem megfelelő, nem elfogadható.

Az őrület folytatódik…

Már togyogunk, gagyogunk, ismerkedünk a világgal. Ebben az  életszakaszunkban is nagyon sok bátorításra, megerősítésre van szükségünk. Szeretet és feltétel nélküliség. Ha rossz kedve van a mamának, ne a gyermeken töltse ki. Mondja el neki, hogy most rossz kedve van, szomorú, de erről a gyermek nem tehet, nem ő a hibás. Ugyanis gyermekként mindig azt gondoljuk, ha valami körülöttünk nem zajlik a megszokott rendben, akkor mi tehetünk róla, mi rontottunk el valamit. Előfordult már veled, felnőttként, hogy amikor egy jó barátod nem veszi fel a telefont, nem hív vissza, első gondolatod az, hogy mit csináltál rosszul, mit mondtál neki, ami miatt most haragszik rád? Na, erről beszélek! Gyermekként nem látunk rá a dolgok igazi összefüggéseire, számunkra minden fekete vagy fehér, jó vagy rossz. És, ha anya haragszik, akkor én rontottam el valamit, én okoztam, én vagyok a hibás! Ugye, mennyire borzasztó, ahogyan apró gyermekként megéljük ezeket a történéseket?!

Ez pedig melegágya annak a következtetésünknek, hogy minket nem lehet szeretni, nem lehet elfogadni, hiszen, ha lehetne, akkor anya most nem haragudna, nem lenne szomorú, hanem magához ölelne, és megnyugtatna, hogy velünk minden rendben, csupán ő vívja belső küzdelmeit! Hidd el, egészen pici gyermekként megértjük, amit mondanak nekünk. Amikor Dorka unokám pici volt, lányom folytatta a grafológus képzést, amit a várandóssága miatt megszakított. Minden egyes alkalommal elmondta Dorkának, hogy ő most elmegy, de hamarosan visszajön, és nagyon szereti őt. Dorka ekkor mindössze két hónapos volt. Nagyon figyelmesen hallgatta anyukáját, és valóban, egész nap nyugodt volt, nem sírt, mert tudta, anya hazajön, és nagyon szereti őt.

Folytatom…

Ha már most szeretnéd megoldani, kérlek, még ma hívj, vagy keress meg! Ne várj, ne szenvedj tovább!

Keller Gyöngyi légzéstréner, life coach, transzperszonális légzésterapeuta

A te személyes önbizalomtrénered